Így festett a Balaton kurta, de kalandos karrierje hadszíntérként a török idők alatt

Nem könnyű vizionálnunk a Balatont lelki szemeink előtt egy eposzi csata helyszíneként, pedig a török hódoltság ideje alatt volt precedens vízi összetűzésre, mivel a tó volt a határvonal a törökök által megszállt és a még ellenálló magyar területek között – olvasható a vehir.hu-n

A Balatont megkerülni nem egyszerű feladat a településeken és változatos domborviszonyokon át, évszázadokkal ezelőtt pedig lóháton még nagyobb kihívást jelenthetett. Pláne, ha az északi és déli oldalon két egymással háborúban álló ország katonái sorakoztak fel. Ugyanis a 17. században, amíg a Balaton déli oldala, valamint a Somogy teljes területe török kézen volt, addig északon még tartották magukat a magyarok – írja a portál.

Mivel akkoriban a Balaton kiterjedése jóval nagyobb volt a mostaninál – a Kis-Balaton területe például még majdnem teljes egészében hajózható volt – valamint a partvidéke mocsaras, ingoványos volt, a két szemben álló fél seregei sem csaptak össze történelemkönyvekbe illő csatában. Helyette rendszeresek voltak a portyázások.

Ha zsákmányszerző körutakra indultak, vagy foglyokat kerestek – ugyanis ez is bevett szokás volt, a túszejtés után pedig váltságdíj ellenében szabadulhattak a rabok – kénytelenek voltak lóra ülni és átkelni a mocsaras részeken, behatolva az ellenség területeire. Nagy könnyebbséget jelentett, amikor télen a tó befagyott és hónapokra vastag jégtakaró borította a felszínét, tehát az északi és déli part között könnyűszerrel át lehetett kelni. Természetesen a lehetőséget kihasználták a csapatok és több kisebb „jeges” összecsapásról is maradtak elvétve feljegyzések.

Az év többi részén a vízen volt célszerű közlekedni. Dr. Végh Ferenc, történész, aki behatóan foglalkozott a török korszakkal tanulmányában foglalta össze a balatoni összecsapásokat, amelyből kiderül, hogy a törökök már 1555-ben hajókat engedtek a Balaton felszínére.

A mai Siófok és Balatonszemes területén helyőrségeik voltak, amikhez hadihajók is tartoztak. Nem sokkal lemaradva az északi (magyar fennhatóságú) parton is megjelentek a hajók. Ezeket a mai Németország területén gyártották, majd a Dunán Bécsig, vagy Győrig leúsztatva, a Balatonhoz szekérrel szállították őket.

A két szembenálló fél már hozzászokott a vízi összecsapásokhoz és a Dunán már bevált naszádokat (vagy sajkákat) alkalmaztak a Balatonon is. Ezek keskeny, alacsony építésű, gyors járatú, nagyjából 20 méter hosszú és 3 méter széles hajók, amik a hullámokat nehezen viselték, de az orrban és a taton elhelyezett ágyúkkal így is támogatni tudták a szárazföldi csapatokat.

A harcok nem voltak olyan kaliberűek, hogy a történelemkönyvekbe helyet kapjanak, de a környékünkön számos csatát feljegyeztek. 1647-ben négy török sajka megtámadta Veszprém környékét, 1589-ben Tihanyt, 1579-ben pedig Siófokra csapott le pár magyar naszád, de néha olyan is megesett, hogy a hajók egymással ütköztek meg a nyílt vízen. Egy ilyen konfliktusról fennmaradt feljegyzés szerint egy török sajka legyőzött egy magyar naszádot. A kapitány 15 katonájával elesett és négyen fogságba kerültek.

Miután visszafoglalták a magyarok Budát 1686-ban, a keresztény csapatok bevették a déli partot is. A hadihajóknak már nem látták hasznát, így visszaszállították a Dunára őket. Így ért véget a Balaton hadszínterének nem túl hosszú története.