Urak és betyárok – A Savanyó banda “nagy pénzrablása”

Az utolsó bakonyi betyárként tartják számon Savanyó Jóskát, akinek tótvázsonyi sírja a mai napig vonzza a turistákat. A hírhedt haramia egyik legnagyobb zsákmányolása a szomszédos Nagyvázsonyban esett meg, melynek részleteit a helytörténeti blog, a Vázsonykő tárta fel az Arcanum adatbázisának felhasználásával.

1883. december 3. (mások szerint 2.) napján, egy keddi napon egy hatfős különítmény tanácskozott a Tótvázsonytól északra fekvő, Kövesgyűr melletti Kátyóban. A megbeszélést minden bizonnyal Savanyó irányította, s azon a betyárvezér mellett Sipőcz József, egykori kiváló sportvezető, veszprémi helytörténész könyve szerint részt vett a másik bakonyi legenda, Doma Vendel, továbbá Horváth Nárai János, Kecskés József, Sipos (Szabó) István és Wenczeli Mihály. A Kab-hegy lábánál lévő sűrű erdővel fedett dombon a „hatok” meghozták a mesteri tervet: ki kell rabolni a Monarchia egyik leggazdagabb családjának kastélyát.

A kastélyt a Zichy család építtette a századelőn, 1851-től pedig a bécsi bankárokhoz, a Todescókhoz került, amely család feje ekkoriban Todesco Eduárd volt. Eduard Freiherr von Todesco többnyire a Lajtán túl tartózkodott, Nagyvázsonyban ritkán jelent meg. A vázsonyi gazdaságot egy főleg külföldiekből álló csapat igazgatta: a vezetőség nagy része osztrákokból állt, de például ekkor a “pénzügyes”, Weller Alajos angol volt, s magyarul nem igen tudott.

Ezen a kedd estén 6 óra tájékában a Todesco-uradalom hat vezetője gyűlt össze a Zichy-kastély melletti gazdasági központban. Weller Alajos mellett jelen volt Rotterman Károly uradalmi intéző, Mikolás Vince főerdész, Ráfel Ignác, a nemrég nyílt szeszfőzde vezetője, valamint Rauch József hajdú, korabeli „security” és Huemer Ferenc*. Azt, hogy az urak mit csináltak pontosan, nem tudni. Lehet, hogy ultiztak, az is lehet, hogy komoly tárgyalás folyt, de egy biztos: nem sejtették, mi vár rájuk.

Nem sokkal korábban ugyanis megindult a vázsonyi uradalom felé a betyárcsapat. Az élén Savanyó Jóska állt. Savanyó 1841-ben született a Vas vármegyei Izsákfán. Első bűntette családban maradt: a legenda szerint apját rabolta ki. Ahogy felcseperedett, úgy nőtt a bűnlajstroma is: 1860-ban már a veszprémi börtön vendégszeretetét élvezte, az 1870-es években pedig már nehézfiúnak számított: megjárta a korabeli „Csillagot”, a felvidéki Illavát.

Savanyó nem volt egy „kidobó alkatú srác”, 159 centiméter magas volt, ugyanakkor meglehetősen jó karban volt, s termetének köszönhetően könnyen elrejtőzött a bakonyi és Balaton-felvidéki barlangokban. Savanyó nem tartozott az izomagyú bűnözők közé sem, sőt igazi poliglott volt. Magyar anyanyelve mellett Illaván megtanult tótul és németül, fiumei-trieszti kalandja során pedig az olaszul, franciául és horvátul is kedélyesen el tudott cseverészni.

A későbbi tótvázsonyi betyárnak ekkor már nagy híre volt. Sok vélt és valós bűntettéről számolt be a média. A legnagyobb sikert a gyertyánosi rablás aratta. Savanyó ekkor a hitelt adó – mások szerint uzsorázó – Rosenthál Józsefné kirablása során nemcsak pénzt zsákmányolt, hanem az adósleveleket is magával vitte, majd azokat elégette. Valószínűleg ez is hozzájárult ahhoz, hogy Savanyó a 19. század „viszkisévé” váljon, s hősköltemények szülessenek életéről.

Sipőcz szerint Savanyó mellett egy másik betyárlegenda, Doma Vendel is részt vett a rablásban. Doma egyesek szerint az utolsó betyár volt, Oroszlán Pali után két évvel hagyta el földi pályáját, 1923 karácsonyán Nagyhidegkúton fagyott halálra. A későbbi szemtanúk szerint egy másik legenda, a blog egy korábbi cikkében megénekelt Oroszlán Pali is részt vett a rablásban, ezt azonban sem a korabeli lapok, sem Sipőcz nem említi.

A vázsonyiak jól ismerték már ekkor a bakonyi betyárokat. Szőnyi József, aki gyerekkorában többször találkozott és beszélt Savanyóékkal, így emlékezett az első találkozásra: “Amikor először láttam üket fehér bő gatyában, fehér bőszájú ingben gyüttek az erdő felől be a pusztára. Mondtam anyámnak, nézze, mik azok, angyalok. Merthogy olyan fehérek voltak.”

A bakonyi pokol angyalai este hat után nem sokkal érkeztek meg a vázsonykői kastélyhoz. Arcukat bekormozták, álbajuszt és álszakállat vettek fel, kezükben pedig a puskák mellett revolver, valamint fejsze is volt. Az időpont a rossz nyelvek szerint nem volt véletlen, a későbbi források szerint a vázsonyi orvos szakácsnője – aki Savanyó szeretője is volt – figyelte ki az uradalmi tisztviselőket, mikor érkezik nagyobb pénzszállítmány, s értesítette a betyárokat.

A „casual Thuesday”-t tartó urak szájából hirtelen kiesett a szivar: Savanyóék berúgták az ajtót, fegyvereiket a gazdasági vezetőkre szegezték, s felszólítottak mindenkit, hogy senki ne mozduljon. A pénztárost követelték, amelyre Weller jelentkezett is. Elkezdték faggatni, hol van a pénz, azonban zavarában és magyar nyelvtudása hiányában nehézkesen tudott válaszolni. Először a pénztárhoz ment, majd kiadott egy 100 forintos bankjegyet. Savanyó nem elégedett meg, s meg a többi pénzt követelte. Weller ijedtében az összes pénzt átadta a Wertheim-kasszából. Savanyó ezután elkezdte átkutatni a kasszát és az asztal környékét: a papírokat a földre szórta, de további pénzt nem talált, csak egy elefántcsontnyelű bicskát, amelyet azonnal privatizált is.

A betyároknak ez sem volt elég, tovább követelőztek. Wellert egy székhez kötötték, s Savanyó parancsára a fejsze hátsó fokával leütötték. A rettegő számadó könyörgött az életéért, s a segítségére sietett Rotterman ügyintéző is, aki mondta, hogy a nem sokkal korábban érkezett pénz már nincs meg, azt kifizették a szeszfőzde munkásainak.

Savanyóék ezután az urak motozásával folytatták: mindenkitől elvették az óráját. Itt jön egy újabb ellentmondásos fejezet. Amikor az erdészhez értek, Savanyó megkérdezte, ki az úr. Mikolás felelte, hogy ő a „jáger”, melyre Savanyó azt felelte, hogy a jáger úr órájára nincs szükségük. Erre Rotterman megemlítette, hogy az ő órája nem értékes, de apai örökségként a számára felbecsülhetetlen. Savanyó erre megnyugtatta az ügyintézőt, mondván, nyolc nap múlva visszakapja.

Megint más források szerint gazdasági intéző óráját akarták elvenni, mire az mondta, hogy az nem az övé, a feleségéé, és Veszprémbe vinné megjavíttatni. Savanyó a hírek szerint azt mondta, adja csak oda, kilencednap visszajuttatja. Hogy Savanyó végül visszaadta-e Rotterman óráját, arról nem tudósítanak a források.

Kirabolták még a szobában tartózkodó Huemer Ferencet is, akit 80 forintos aranyórájától és készpénzétől szabadítottak meg. Huemer/Huimer neve onnan lehet ismerős, hogy egyesek szerint az ő halála és exhumálása miatt robbant ki a „fél falu” letartóztatását eredményező nagyvázsonyi lázadás. Minden értékeset mozdítottak a betyárok: levették még a falon lévő Flóbert puskát is.

A rablással párhuzamosan az uradalom szolgálói közül is többen betoppantak az ügyintézők helyiségébe. Bentl kocsis és két lánya gyanútlanul nyitott be, s a betyárok megragadták mindet, s az asztal alá tuszkolták őket. A fosztogatás vége felé betoppant Fuzs János inas is, akinek azonban több lélekjelenléte volt: hiába ragadta meg egy betyár, hogy behúzza, Fuzs elfutott, s az igazgatói irodába zárta magát, s onnan lövéseket adott le a betyárokra. A betyárok figyelője viszonozta a tüzet, azonban nem talált.

A lövöldözésnek köszönhetően a faluban hamar híre ment, hogy betyárok fosztogatják a kastélyt, így hamarosan megjelentek az első katasztrófaturisták is. Savanyóék alatt a nézősereg miatt forrósodni kezdett a talaj, így elkezdtek pakolni. A szobában lévőket magukra hagyták, s egyes források szerint komótosan, a szeszfőzde feléve vették az irányt, ott kocsira pattantak, és elvágtattak.

A vázsonyi uradalom tisztjei a rablás után közvetlenül Ajkára telefonáltak és táviratoztak, ahol azonban meglehetősen laza volt a műszak, s csak másnap 9-10 óra tájékában továbbították a rablás hírét a szolgabíró felé, ráadásul a leírás is pontatlan volt. Savanyóék ekkor már rég a Bakony mélyén rejtőzködtek.

A vázsonyi rablásnak ugyanakkor komoly következményei lettek. Veszprém vármegye közbiztonsága már korábban is hadilábon állt, nem sokkal korábban Nemesvámoson követtek el rablógyilkosságot, s a betörések is mindennaposak voltak. A vármegye törvényhatósága december hó végén kérvényezte a kormányt, hogy rendeljen el a vármegye területére statáriumot, amely meg is történt, az év végétől Dr. Laky Kristóf elnökletével rögtönítélő bíróság alakult. A rablást követően, szintén december végén Savanyó fejére a sorozatos rablásainak hála 1000 forintos vérdíjat tűztek ki.

A megyei és országos napilapok még hetekig emlegették a vázsonykői rablást, amely a Monarchia egyik leggazdagabb családjának kastélyában történt. Felemlegették, hogy a megye közbiztonsága romokban, sorozatosak a rablások és lincselések. Reményt csak egy dolog adott nekik: 1884. január elsejétől ugyanis megalakult az utolsó, székesfehérvári csendőrkerület, amelyben külön őrsöt kapott Vázsony is.

Savanyót a közbiztonság kérdése nem zavarta. Ő folytatta sorozatos rablásait, mígnem 1884 nyarán a halápi csárdánál csendőrkézre nem került. Savanyóval szemben hamar megindult a büntetőeljárás, amelyről a korabeli sajtó előszeretettel tudósított. A kor rekordszámú vádlott részvételével zajló „maxiprocesso”-ja (így nevezték az olasz maffia ellen megindult nagyszabású eljárássorozatot) során rendesen „megmérték” a betyárfejedelmet. A halált elkerülte, azonban életfogytiglant kapott, retúrjeggyel Illavába. Később gróf Csáky Károly Emánuel váci püspök közbenjárására kegyelmet kapott. Egy ideig Kaiser Dezső Nefelejcs utcai kávéházában mesélte történeteit, majd élete végén a Tótvázsony melletti Sós-pusztára költözött, ahol öngyilkos lett.

A helyi fiatalok érdeklődtek a betyárvezértől, hogyan lehetne betyárkodni a 20. század elején, aki erre azt válaszolta, hogy már nem lehet, mivel „összedrótozták” a világot. Juhász Dezsőné, egy a mai híradókban gyakran látott szomszéd módjára így emlékezett meg a betyárfejedelemről: „Jó ember volt az kérem, nagyon jó ember volt, a szegényeket nem bántotta, de nem bántott az mást sem, nem ölt, nem gyilkolt, vér nem tapad a kezeihez, csak szépen elkérte az uraságtól a pénzét.” Hogy milyen szépen kérte el a pénzt, arról a Todesco-uradalom ügyintézői tudtak mesélni a bíróságon.

A vázsonyi rablás után nem csak Veszprém vármegye tanult, hanem a Todescók is. Zichy Pál visszaemlékezései szerint a nagyapja egyszer a padláson kutatott, s egy gazdasági kimutatást talált. Ebben szerepelt egy fejezet „zu Betyaren” címmel, mely nem volt más, mint a korabeli „pizzo”, azaz védelmi pénz, mellyel igyekeztek lekenyerezni a zsiványokat. Így rettegett tehát a Monarchia leggazdagabb családja a még évtizedekig a bakonyi betyároktól.