Vörös Riviéra címmel jelent meg kötet a Kádár-kor Balatonjáról

Rehák Géza történészt, a könyv szerzőjét a Telex interjúvolta meg a megjelenés kapcsán.

Az ismert dalt idézve sokszor hangzik el, hogy nekünk a Balaton a Riviéra, ennek pedig leginkább a nyugati mintákat másoló Kádár-kor ágyazott meg. Vörös Riviéra című könyvében Rehák Géza azt fejtette fel, hogy milyen politikai, társadalmi folyamatok vezettek ahhoz, hogy az állampárt is belevetette magát az üdülés fejlesztésébe. A nyugati turisták pénze nagyon kellett, ezért épültek ki szállodarezervátumok, de a dolgozó népet is ki kellett szolgálni. A fejlesztési elképzeléseikkel óvni akarták a Balatont, de a tervük kisiklott, és olyan problémahalmazt hagyott maga után, amivel a mai napig küzdeni kell. A Jaffa Kiadó gondozásában ősszel megjelent kötet jogász, történész szerzőjével a Telex beszélgetett.

A Kádár-kori Balatonra talán még azok is nosztalgikusan gondolnak, akik nem is abban a korban éltek, mert az akkor teremtett miliő évtizedekre meghatározta az ottani üdülőtájat. Ön azonban a könyvében igyekszik távolságot tartani ettől a nosztalgiától.

Nem a kor nyaralókultúrájáról, annak társadalomtörténeti jellemzőiről akartam írni, jóllehet ezek a Balaton kapcsán eléggé kézenfekvő témák, amelyek iránt az érdeklődést amúgy is táplálja a nosztalgia, a retróhullám. Engem jobban érdekelt az egykor egyéni és közösségi szinten megélt tapasztalások háttere, hogy mi zajlott a színfalak mögött, például hogy milyen döntések határozták meg az üdülőrégió, a táj sorsát, kik hozták ezeket a döntéseket, és milyen célok, kompromisszumok alapján.

A Balatonnak már a Kádár-kor előtt is volt legalább két nagyobb felfutása, mégis az 1960-as, 1970-es, 1980-as évekre szeretünk idilliként tekinteni. Miért lehet ez?

A Horthy-kor turizmusa még más jellegű volt, egy polgári időszak üdüléséről volt szó, a fogyasztói társadalom és a tömegturizmus jelensége alig-alig mutatkozott meg. A turizmus az egész világon a második világháború után, valamikor az 1960-as években robbant be. A motorizáció fejlődése, az anyagi gyarapodás és az egyre több szabadidő mind szélesebb rétegek számára tette lehetővé az üdülést. Hazánk is ebbe a folyamatba illeszkedett, miközben a jelenség itthon a Kádár-kor vívmányaként vált a kollektív tudat részévé. Ha a Balatonról esik szó, az ezen időszakhoz köthető képzettársítások szinte megkerülhetetlenek. Még ha az olcsó lángosos, napfényes, üdülőtelepes Balaton-part emléke kopni fog is az idő előrehaladtával, valamilyen formában mindig része lesz a közemlékezetnek.

A könyvének címe a Vörös Riviéra. Miért választotta ezt? Nem sokszor hallhattuk így emlegetni a Balatont.

A korabeli nyugati szaksajtóban elsősorban a bolgár és román tengerparti fejlesztéseknél használták ezt a kifejezést, utalva ezen országok ideológiai elkötelezettségére és nemzetközi idegenforgalmi törekvéseire, de nálunk, kicsiben, a Balatonon is hasonló jelenségek voltak tapasztalhatók. A szocialista blokk országai különböző mértékben az ötvenes évek végétől igyekeztek a nyugati világ fejlődő idegenforgalmát saját hasznukra kamatoztatni. Hazánkban a külföldi nyaralóturizmus megteremtése érdekében a Balaton déli partján voltak az első komoly szállodafejlesztések, majd az északi partra terelődött a figyelem, és a hatvanas évek végétől Füreden, Almádiban és Keszthelyen épültek nagy befogadóképességű objektumok. Táji adottságai folytán is ez a partszakasz lett a Riviéránk.

A Rákosi-kor még nem nagyon fedezte fel magának a Balatont, pedig előtte azért már jól működött a turizmus.

A Balaton-vidék turizmusának fejlődését a második világháború akasztotta meg. Ehhez hozzátehetjük, hogy azért Magyarország az 1939 utáni években még a béke szigetének számított, így a belföldi üdülőforgalom valamelyest fennmaradhatott 1944-ig. Amikor a második világháború véget ért, a Balatonnál is sokan azt gondolták, hogy egy demokratikusabb, nyitottabb világ következhet, az üdülőhelyek egy új prosperáló korszakba léphetnek. Az események azonban más irányt vettek, a kierőszakolt kommunista hatalomátvétellel leereszkedett a vasfüggöny, az új berendezkedés pedig egyáltalán nem kedvezett a turizmusnak. A hidegháborús feszültségben a külföldi utasforgalom lehetősége lényegében a nullára redukálódott. A belföldi turizmust pedig felváltotta a belföldi üdültetés. A szovjet típusú alkotmány kimondta, hogy a Magyar Népköztársaság biztosítja dolgozói üdültetését. Ehhez a létesítményi hátteret a Horthy-kor államosított infrastruktúrája kínálta, ami azonban eredendően nem tömegüdültetésre született, ennek fogadására nem is volt alkalmas. A szakszervezeti, vállalati keretek között szervezett állami nyaraltatás elsősorban propagandisztikus célokat szolgált. Új és szélesebb rétegek nyaralhattak a Balatonnál, mindazonáltal a férőhely-kapacitások komoly korlátot szabtak az üdültetésnek. A Rákosi-kort egyébként nem érdekelte a Balaton, nem érdekelte egy olyan szolgáltató szektor, mint a turizmus; mint tudjuk, az erőltetett iparfejlesztés, a mezőgazdasági kollektivizálás állt a fókuszban. Sztálin 1953-as halála után vált érzékelhetővé e téren némi változás. Nagy Imréék elkezdtek gondolkodni arról, hogy olyan infrastruktúrát és szállásokat alakítsanak ki, ahol külföldi, nyugati vendégeket is lehet fogadni. Ezt a folyamatot aztán megakasztotta 1956, de utána újra felbukkant ez a gondolat.

Olyannyira, hogy a balatoni fejlesztések egyik legfőbb céljaként azt jelölték meg, hogy a nyugati turistákat kell idecsalogatni, mert az országnak nagy szüksége volt devizabevételekre.

Valóban ez volt a döntő gazdaságpolitikai faktor, ami elindította a Balaton-fejlesztést, de azért nem jelentett kizárólagos szempontot. Nyilván előbb-utóbb a belföldi üdülőturizmus növekedése által támasztott igények is halaszthatatlanná tettek volna bizonyos beruházásokat a hosszú ideje elhanyagolt Balaton-parton. Azért az érdekes, hogy a közvélekedés a hatvanas évektől kezdődött időszakra a belföldi üdülőturizmus virágkoraként emlékezik vissza, miközben a rendszert sokkal inkább a tőkés haszon érdekelte, mint saját állampolgárainak üdülési lehetőségei. Ennek fő oka a negatív tőkés fizetési mérleg, a Nyugat irányába való eladósodás veszélye volt. Miként már szóba került, nemcsak Magyarországon, hanem más szocialista országokban is úgy látták, hogy az idegenforgalom fejlesztése kiváló lehetőséget biztosít nyugati devizához jutni. Hazánkban akkoriban is Budapest számított külföldi szemmel a leginkább vonzó területnek, a főváros után pedig a Balaton térsége bírt a legkomolyabb idegenforgalmi potenciállal. A magyar tenger partján eleinte afféle szállodarezervátumokat igyekeztek kialakítani a nyugati turistáknak. Ehhez azonban olyan beruházásokat is végre kellett hajtani, ami a belföldi turizmusnak is létszükséglete volt. Merthogy egy szálloda vagy étterem megépítése egy alapinfrastruktúrát is feltételez, kell hogy legyen folyó víz, csatornahálózat, villany, tehát ezt is létre kellett hozni.

A propaganda szerint ekkoriban minden bűnös volt, ami Nyugatról érkezik. Hogyan jutott el a rendszer addig, hogy a paranoiája alapján több tízezer potenciális veszélyes elemet utaztasson be az országba?

Nehezen birkóztak meg ezzel a dilemmával, de az mutatja a politika elit viszonylagos pragmatizmusát, hogy ha a hatalom megtartása érdekében a józan ész úgy kívánta, túllendültek az ideológiai doktrínákon, és például a nyugati turisták beengedése kapcsán legyőzték ezeket a Rákosi-korból eredő beidegződéseket, félelmeket. A Kádár-rendszer rugalmasan reagált arra, hogy mi történhet, ha több tízezer nyugati vendég elvegyül a magyarok között. A belügy, illetve az államvédelem persze folyamatosan készítette a jelentéseit, de az idő előrehaladtával ezek egyre gyengébb visszhangra találtak a politikai vezetésben. A Kádár-rendszer bár az 1980-as években már határozottan a kifulladás jeleit mutatta, túlélési stratégiáit tekintve más szocialista országokhoz képest egészen messzire jutott, ennek is köszönhette a legvidámabb barakk elnevezést.

A teljes interjú itt olvasható.