Mácsai István festményeiből nyílt kiállítás Balatonfüreden

A megnyitón a festő színművész fia hívta életre apja emlékét egy sajátos tárlatvezetés erejéig.

“Tudom, nekem, az ismertségemnek szól ez a nagy érdeklődés, holott apám a saját szakmájában, sokkal többet ért el, mint én” – e szavakkal kezdte Mácsai Pál, színművész, édesapja, Mácsai István festőművész, a Vaszary Galériában látható kiállítása apropóján tartott szubjektív tárlatvezetését – számolt be a balatonfured.hu.

“Mácsai István festőművész nemcsak az édesapám volt, hanem a papám is. Erős érzelmi kapocs volt és van közöttünk. Nem volt kiváló apa, a szó hétköznapi értelmében, nem focizott velem, és hasonlók, viszont már gyerekként Firenzébe vitt el festményeket nézni. Sok tudnivalót kaptam tőle és mintát. A szakmára vonatkozó végzetes igényesség, a dolgok mélyére hatolása” – jellemezte. Azt a mintát adta, hogy utána kell járnom, ki vagyok én – fogalmazott Mácsai Pál, aki a Vaszary Galériában látható kiállítás apropóján idézte meg a 2005-ben elhunyt édesapja alakját, beszélt kettejük viszonyáról és persze apja művészetéről.

“Apám őstehetség volt, veleszületett rajztudással. Három éves korában már tökéletesen rajzolt, csak ez foglalkoztatta. Zsidó származása miatt nem jelentkezhetett a képzőművészeti egyetemre, a háború után viszont megtette, természetesen azonnal felvették. Bernáth Aurél volt a mestere, akivel viszont mély konfliktusba keveredett, és ezért nem végezte el végül az egyetemet. Nagyon jellemző rá ez a fajta konokság, ahogy az elismert, híres festőművésszel is képes volt a végletekig összeveszni. Apám egzaktul látott, úgy is festett. Olyan volt, úgy festett, mint aki 400 évvel ezelőtt élne. Társ nélküli, zárvány életmű az övé. Egy későn jött hős volt. Egy Don Quijote szerű alak. Egyszerre komikus és heorikus volt a világba vetettsége. Konok, könyörtelen következetességgel vitte végig a maga realista képi világát, nem engedett belőle. Pedig mindenki elutasította, nem tartozott semmilyen társasághoz, hivatalosan elutasított státuszban dolgozott” – mondta a Vaszary Villa zsúfolásig telt Széchenyi termében a színművész.

Mácsai Pál sajátos tárlatvezetést tartott, hiszen nem vezette végig az érdeklődőket a kiállítási termeken, mondván a festmények nézése személyes műfaj, azt mindenkinek a saját ritmusában kell megtennie. Ugyanakkor külön beszélt néhány, a Vaszary Galériában is látható műről. Az Oroszlán a gangon című festményt önarcképnek nevezte. A Pesti halált pedig az életmű egyik csúcs alkotásának, amely a túlélő tehetetlenségének egyfajta lenyomata. Megemlítette a Mácsai életműben fontos szerepet kapó úgynevezett idézetképeket, amelyeken ironikusan keverednek a múlt és a jelen elemei, mint például a korabeli Pestet ábrázoló környezetben megjelenített Brueghel vadászai. Hosszabban beszélt a Pesti utca című festményről is, amely lesújtó kritikát kapott, mondván a Kádár korszakot idealizálja a festmény, holott épp az ellenkezőjét jeleníti meg.

“Kétségkívül egyenetlen apám életműve. Vannak benne óriási kiugrások, foglalat-szerű, pontos képek a korról, amiben élt és vannak a megélhetésért készített képek, amelyekben benne van az önfeladás gesztusa. Ha nem fest a megélhetésért, akkor még magasabb nívójú életművet tudhatna magáénak. Ez az ő döntése volt, nem tudok ebben egyértelműen állást foglalni. Az apa-fiú viszony sokszor változik, átalakul, a csodálattól a megtagadásig. A miénk is ilyen viszony. A minap azt álmodtam, hogy együtt volt újra a család, mindenki élt, vártuk apámat haza, aki végre megjött, és olyan magas volt, hogy csak lehajtott fejjel tudott bejönni az ajtón. Én, nála sokkal kisebb voltam, néztem fel rá és nyújtottam felé a kezemet, fel a magasba. Büszke vagyok az apámra, felnézek rá” – zárta a sajátos tárlatvezetést Mácsai Pál.