Napóleon-likőr és vitamintápszer – A veszprémi Fekete Sas Gyógyszertár története

Veszprém ősrégi patikáját minden környékbeli ismeri legalább látásból. A legendás Fekete Sas szárnyai azonban egyre szélesebbre nyílnak a múlt vizsgálata közben. A város históriájának szövevényében egy különleges szál a Kocsuba-Karabélyos család története, akik az ikonikus gyógyszertárat 1911 és 1951 között üzemeltették és ezáltal nevük összeforrott a megyeszékhely korabeli közéletével. Az előkelő família körüli eseményeket a hetifortepan.capacenter.hu részletgazdag cikke tárta fel.

A Fekete Sas Veszprém első gyógyszertára volt, már a tizennyolcadik század közepén működött, igaz, akkor még a várban. A tizenkilencedik század elején a város egyik fő utcájába, a Rákóczi (akkor: Piarczy) utca 8. szám alá költözött, majd több tulajdonosváltás után 1911-ben Kocsuba Emil vette meg a patikát. Az ő híre, a város köztiszteletben álló és szeretett polgáraként, távoli vidékekre is eljutott, alakjáról a kor leghíresebb férfi színésze, Jávor Pál többször meg is emlékezett cikkekben: „Aki a patika mellett elment, nem mulasztotta el, hogy be ne köszönjön a Patikárius úrhoz, vagy ahogy mi hívtuk az öreget, a Megváltó tatához. Nagy színházbarát volt az öreg és azért mi színészek, ha csak egy kis időnk volt próbák közben [a veszprémi színház pár percre van a gyógyszertártól], beugrottunk hozzá az előző napi előadás sikere felől érdeklődni, a helyi pletykákat meghallgatni és főleg, de nagyon is főleg, meginni nála a vidéki színész üres hasát elzsibbasztó gyomorkeserűt, vagy a lélekedző és fantáziát növelő gyógykonyakot”.

Az élet nem csak a patikában, hanem a felette lévő lakásban, a szalonban és a teraszon is zajlott: kávézás, teázás, irodalmi és zenés estek vendégekkel, akik között püspökök, főorvosok, tisztek és a város más előkelőségei is megfordultak. Gludovácz Matild (1884–1955), Kocsuba Emil felesége nevelte a gyerekeket, fogadta a vendégeket, színházba és koncertekre járt, és rengeteget olvasott (az orosz klasszikusok voltak a kedvencei).

Kocsuba Emil egészen 1929-ig vezette a patikát, amikor is hatvanhárom évesen elhunyt. „Szeretetreméltó egyéniségével értéke volt a város társadalmának”, „emberbaráti hivatásának lelkes szeretete megóvta attól, hogy rideg üzletemberré legyen, a receptek hieroglifáin s a tégelyek rejtélyein túl Higiea (sic!) avatott szolgájaként juttatott a keserű orvosságoknál hatékonyabb gyógyszerből: jó szívének vigaszából, jóízűségének üdítő cseppjeiből is” – olvashatjuk a róla szóló megemlékezésben.

Kocsuba Emil és Gludovácz Matild két gyermeke, akik még Mohácson születtek, Elemér (1904–1983) és Márta (1906–1995) közül a fiú volt hivatott apja nyomdokaiba lépni. Budapesten meg is szerezte a gyógyszerész végzettséget, azonban mint egyfajta polihisztor műkorcsolyázó, autóversenyző és teniszbajnok is volt, Kodály-tanítványként korának legismertebb orgonaművészei közé tartozott, és éppen az apa halálának évében szerzett egyházi karmesteri oklevelet a Zeneakadémián és végezte el az Országos Filmegyesület iskoláját. Elemér ettől kezdve a fővárosban élt és dolgozott, több film elkészítésében is részt vett mint rendező-asszisztens vagy producer, közben sportoló- és művészkarrierjét is folytatta, de a családi örökséget is továbbvitte, két budapesti gyógyszertárnak is a vezetője és résztulajdonosa volt.

120-as tempó, werkfilm (1937), 2:26-tól Kocsuba (művésznevén: Kassay) Elemér, a film producere látható. 1980-ban szerette volna még egyszer megnézni a filmet, de azt mondták neki, hogy a háborúban mindkét kópia megsemmisült – a 120-as tempó a halála után jelent meg DVD-n, így már nem láthatta újra…

Mindeközben azért a Fekete Sas sem maradt üresen: Karabélyos Endre (1900–1972) vette át a vezetését, aki 1924-től segédként dolgozott a patikában, majd beházasodott, miután Kocsuba Mártával egymásba szerettek. Akárcsak Kocsuba Emil, aki Segesváron született, majd Erdély különböző települései és Zalaegerszeg után érkezett a városba, Karabélyos Endre sem volt tősgyökeres veszprémi: az apja a kárpátaljai Serbóczon (ma Beregsziklás, Ukrajna) született, majd Alsólendván (ma Lendava, Szlovénia) lett járásbíró, fiatal éveiben a közelben lévő Tótszerdahelyen kúriát és földet vásárolt Fedák Sárinak. Ötvenévesen vette el a tizennyolc éves Vargha Veronikát, négy gyermekük született, az egyik volt közülük Endre, aki Kőszeg, Szombathely és Szeged után maradt majdnem öt évtizeden át Veszprémben.

Az 1930-as évek közepén a patika új berendezést kapott és megszületett Karabélyos Péter (1934–1998), a családi és társasági élet pedig továbbra is zajlott, követték Kocsuba tata és felesége polgári életmódját, séták a patika környékén, az Óváros téren, olvasás és borozás a parasztszobában, napozás és játék a teraszon. Nyáron a veszprémiek gyakran jártak Balatonalmádiba, egy-egy forró hétvégén szinte az egész város kiürült, a pezsgő élet átköltözött a tó mellé, ahogy ma is, amikor a júliusi kánikulában csak néhány turista és egyházi személy lézeng a vár macskaköves utcáin. A Kocsuba-Karabélyos család minden nyáron házat bérelt a vízpart mellett, ahol a test és a lélek igazi gyógyszereit élvezték: napfény, fürdőzés, pihenés, táncmulatságok, bálok.

Amikor a második világháborúban elérte a front a várost, és a németek még, az oroszok meg már itt voltak, a Vörös Hadsereg egyik katonája felment a Rákóczi utcai ház padlására, kirúgta a tetőt, felállította a géppuskáját, és célba vette a Tűztornyot, merthogy ott németek vannak. Ekkor Karabélyos Endre lélekjelenlétére volt szükség, hogy a város egyik szimbóluma ép maradjon: „dehogy vannak ott németek. Tudod, milyen italok vannak a patikában?!”, mondta az orosznak, akit az alkohol ígérete végül eltérített a képzelt vagy valós németek lelövésétől, és inkább lement meginni egy üveggel…

Az oroszok egyébként is sajátságosan viszonyultak a gyógyszertár készletéhez, a polcokon álló üvegcséket egyenként kinyitották, a benne lévő folyadékot megszagolták, és aminek alkoholszaga volt, azt megitták, a többit pedig ledobták a földre. Egy orosz tisztet, „Drasztutyi”-t, aki beköltözött a házba, azért sikerült megnevelni, a család megtanította rendesen enni-inni, adtak rá öltönyt, és végül a délutáni teázásokon is részt vett a város előkelőségeivel a polgári szalonban, ám amikor hazarendelték, a pályaudvaron úgy búcsúzott, hogy neki már nem lesz lehetősége levelet írni a veszprémi Rákóczi utca 8. címre…

A Kocsuba-Karabélyos-féle patika negyven éven át működött, a háborút túlélte, az államosítást azonban már nem: 1951-től kezdve Karabélyos Endre csak beosztott gyógyszerészként dolgozhatott a város különböző patikáiban, kivéve a Fekete Sast, ahol még úgy sem. A házból csak egy kis részt, két szobát hagytak meg az egykori tulajdonosoknak, azt is tanácsi lakásként, a házaspár innen még végignézhette, ahogyan 1955-ben átnevezték (7/43-as számú lett), az 1960-as évek elején pedig felújították alattuk a patikát. A fiuknak, Karabélyos Péternek így már nem jutott gyógyszertári örökség, de azért a kemikáliák közelében maradt, a Veszprémi Vegyipari Egyetemen végzett vegyészmérnökként, majd a fővárosba ment, ott alapított családot, lett kutatómérnök és feltaláló. Karabélyos Endre a hajdanvolt Fekete Sas felett halt meg 1972-ben, Kocsuba Márta még 1980-ig élt ott, amikor végül ő is elköltözött Budára, de addig is az íróasztalánál, a falon ott lógott a férjével készült kép egy korból, amikor a patikában, a szalonban és a teraszon egy szebb világot teremtettek maguknak és a barátaiknak, mint amilyen az valójában volt…

Kocsuba Emil és felesége, Gludovácz Matild, valamint Kocsuba Márta és fia, Karabélyos Péter a veszprémi Alsóvárosi temetőben nyugszanak közös sírban, Karabélyos Endre hozzájuk közel, az egyházi kriptában található. A család tagjai, bárhonnan jöttek és bárhová mennek, a huszadik század után örökké veszprémiek (is) maradnak.

A teljes, eredeti cikk rengeteg fotóval itt olvasható.