Pest takaréklángon, míg a balatoni gasztronómia aranykorát éli

Másfél évvel ezelőtt még csak álom volt a vidéki vendéglátás számára a hét Michelin-csillagos Budapesthez való felzárkózás. A járvány azonban egyértelműen átszabta az ország gasztrotérképét, amiből úgy tűnik, hogy nem feltétlenül a főváros jött ki győztesen – írja a valaszonline.hu.

A Válasz Online rendszeresen foglalkozik a felülről vezérelt kapitalizmus veszélyeivel – most azonban nem erről lesz szó. Hanem arról, hogy a Balaton hogyan vált az elmúlt bő fél évtizedben lehúzós nyári tömegkonyhából modellértékű gasztrorégióvá. Ami nemcsak arról szól, hogy eszünk egy jót. Hanem arról is, hogy (újra) felfedezzük egy térség értékeit, és élhető vidéket teremtünk elhivatott, az egész évben minőséget adni akaró vállalkozókkal. És arról, hogy mindezt a járvány sem törte meg. Sőt a Balaton, de a vidék általában is a magyar gasztronómia mentőcsónakjává tudott válni.

Az elmúlt években különös jelenség ütötte fel a fejét némely balatoni éttermek étlapján. Nemcsak az ételek nevét tüntették fel, hanem azt is, hogy egy-egy alapanyag honnan, melyik környékbeli településről származik. Káptalantóti mangalica. Zalaköveskúti bivaly. Balatonfenyvesi marha. Várvölgyi marha. Vászolyi sajt. Nemesbüki sajt. Sümegprágai sajt. Tekeresvölgyi sajt. Kékkúti szörp, balatonvilágosi, balatonszentgyörgyi és tapolcai sör. Keszthelyi tokhal. Tapolcai pisztráng. Balatonboglári ponty. (Természetesen minőségi akvakultúrákból, hiszen 2013 óta a Balatonban halászni nem lehet.) A badacsonyi, Szent György-hegyi, csopaki, füredi, balatonboglári borok maguktól értetődőek.

Ez nem marketingfogás, hanem az úgynevezett regionális gasztronómia. Szerencsésebb történelmi fejlődésű országokban egyszerűen: gasztronómia. Környékbeli, kis vagy legfeljebb közepes léptékben dolgozó (elkoptatott szóval „kézműves”) termelők portékáiból modern konyhatechnológiával, odafigyeléssel, szakértelemmel kreatív, de nem túlgondolt fogásokat készíteni.

A teljes cikk itt olvasható.