A balladai homály romantikus atmoszférával szövi át az ország betyárjairól terjengő mendemondákat, akik a 19. század közigazgatásilag ingoványos talaján igyekeztek “alternatív” életformájukkal boldogulni. A népi emlékezet előszeretettel gondol ezekre a már-már mitikus alakokra egyfajta Robin Hoodként, ám ezek az elképzelések minden bizonnyal elég távol állhatnak a valóságtól. Annyi viszont bizonyosan kirajzolódik ezekből a történetekből, hogy bár szent ő sem volt, de Savanyó az “etikusabb” haramiák közé tartozott.
Savanyó József a Vas vármegyei Izsákfán látta meg a napvilágot 1841-ben. A törvény rossz oldalára egy birkalopási ügy sodorta, ami után a Bakonyban vert tanyát. Itt aztán hamar feltalálta magát, hasonszőrű társaiból saját csapatot verbuvált, akikkel fáradhatatlan lendülettel rabolták ki a környék nemesi és nagybirtokos családjait. Ezekről a portyázásokról Sipőcz József Savanyó Józsi, a jó betyár című könyvében olvashatunk részletesebben. A börtönből szinte ki-be járkált, míg az úri népek végleg meg nem elégelték a terrort, amiben élniük kellett és hosszú, tehetetlen évek után a hatóságoknak sikerült elfogniuk a zalahalápi kocsmában egy áruló bevonásával, aki altatót kevert az italába.
A szlovákul és németül is jól beszélő betyárt életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, melyből 20 év után, jó magaviseletéért, végül kegyelmet kapott. Élete utolsó éveiben öccsénél, Tótvázsony külterületén telepedett le és szabóműhelyet nyitott, ám súlyos reumájából kifolyólag elviselhetetlen fájdalmak gyötörték és mivel a lába amputációjába nem egyezett bele, így önkezűleg vetett véget kalandos életének a sóspusztai házban. Az egykori tanya köveit azóta teljesen elhordták és sűrű növényzet borította be a területet. Egyedül az egykori kút tesz tanúbizonyságot róla, hogy valaha itt ház állhatott. A híres betyár sírhelye és kopjafája a tótvázsonyi temető délkeleti csücskében lelhető fel.