Nem indult jól az 1970-es évtized Gyöngyösön, hiszen 1971-ben került napvilágra a Kádár-kor egyik – az egészségügy területén mindenképpen – legfelkavaróbb sztorija. Az ottani Bugát Pál kórház elmeosztályán (mely akkor az intézmény két harmadát foglalta el) fogott össze két osztályvezető, illetve egy fiatal orvosnő, és építették ki rémuralmukat. Repertoárukban – más egyebek mellett – olcsón kényszermunkára kényszerítés, rabszolgamunka szervezése és egészséges emberek kényszerkezelése is helyet kapott. A nem mindennapi történet pedig két pofonnal kezdődött…
Az események központi figurája S. Vilmos volt, a férfi elmeosztály vezető főorvosa, aki baráti viszonyt ápolt egyik beosztottjával a fiatal M. Zsuzsanna doktornővel. A nő egy szolgálati lakásban lakott kitartott férjével, ahol gyakran látták vendégül S-t, többnyire fiatal hölgyek társaságában. Ahogy akkoriban szokásban volt, a lakásban társbérlő is lakott, aki egyébként ápolónőként szintén az elmeosztályon kereste a kenyerét. H-né – a társbérlő – nem kedvelte a néha egészen erkölcstelen módon zajló partikat, melyeket M. doktornő és férje celebrált, ilyenkor többnyire bezárkózott a saját szobájába. Egyszer azonban elkeverte a kulcsát és így kénytelen volt a párral és baráti társaságával „ünnepelni”…
Az este igen gyorsan vett fordulatot a legrosszabb irányba és H-né hamarosan már a nemi erőszak ellen volt kénytelen harcolni. Mivel M. doktornő ezért ünneprontónak ítélte meg, így a védekezni próbáló nőnek lekevert két nyaklevest, majd még aznap este ráhívta a mentőket és bevitette az elmeosztályra, mint ön- és közveszélyes beteget. A hatnapos kényszergyógykezelést természetesen S. egyik lekötelezettje, a női osztály vezetője B. János intézte el. H.-né szabadulása után csak még rosszabbul járt, hiszen ekkorra a házaspár már rájött, hogy a nő túl sokat tud és akár árthat is nekik, így újabb 11 nap gyógykezelés következett. H-né kiszabadulása után azonnal az ügyészségre indult és – ahogyan M-ék gondolták is – mindent kitálalt. Az ekkor (1970 közepén) indult nyomozás derített fényt a kórház legsötétebb titkaira…
Ahogyan már említettük S. volt az ügyek központi figurája, aki a hatályos egészségügyi szabályozás laza kezelésével gyakorlatilag az uralma alá hajtotta valamennyi beosztottját (B., a női osztály vezetője is alárendeltje volt), így mindenki falazott neki a jelentős anyagai gyarapodást hozó üzelmeihez. Az egész egy 1908-ban íródott és 1970-ben még életben lévő rendelet köré szerveződött, ami a nem ön- és közveszélyes ápoltak munkaterápiáját és otthoni ápolását pártolta.
Ez a rendelkezés azt mondta ki, hogy a többi emberre nem veszélyes gondozottakat lehetséges volt munkaterápiára fogni vagy otthoni ápolásra vállalkozó családokhoz kiadni, amiért az állam elég jó pénzt fizetett a „jótét lelkeknek”. S. főorvos aránylag hamar rájött, hogy az így „kiadott”, jó erőben lévő férfiak (és később nők) egyfajta modernkori rabszolgaként használhatóak a házkörüli munkálatok elvégzésére és gyakorlatilag bármilyen más feladatra. Az osztályról (és azon kívülről is) bárki „igényelhetett” otthoni ápolásra embereket S-től, aki a gondozási díj egy részének fejében, plusz későbbi viszont-szívességek igényével, adott is betegeket nekik. Így lett S. lekötelezettje az ápolóktól kezdve a portáson át egészen a pártkatonákig szinte mindenki. Ám nem ez volt az egyetlen bevételi forrás. Ott volt még a munkaterápia is!
Ennek lényege abban állt, hogy – elvben – általában nyugodt vagy éppen nyugodt szakaszban lévő betegek számára a javulás komoly esélyét hordozza a kétkezi munka, melyet többnyire külső helyszínen végeznek. A terápiásokat igénybe vevők ilyenkor a gondozottnak és persze S. főorvosnak is fizettek, de ne legyenek illúzióink, a betegek ebből vajmi kevés pénzt kaptak. Természetesen az alvásra az ápoltakat visszaszállították a kórházba, és napi ételadagjukat is az intézmény fedezte. Ezt a szolgáltatást vette igénybe B. főorvos is, aki a női elmeosztály vezetőjeként csak később került be a körforgásba. Ő némi pénz fejében el tudta intézni, hogy Balatonfűzfőn – papíron – felvegyék a papírgyár alkalmazottjai közé, így igényelhetett és kapott is egy igen jó helyen lévő, friss parcellázású telket a gyártól.
A Balaton parti házat persze már gondos „munkaterápiás” betegek építették fel, amivel B. végképp eladta a lelkét (ha a vesztegetés után még volt neki). Persze ezután ő is hamar bevezette a női elmeosztályon S. módszereit, így ezután már női munkaerőt is lehetett Gyöngyösön „bérelni”.
Az orvosok pere végül 1971 október 22-én vette kezdetét, és a következő év februárjának utolsó napján született ítélet. A bíróság Dr. S Vilmost egyévi és nyolchónapi szabadságvesztésre ítélte hivatali visszaélés és közokirathamisítás miatt(!). Dr. M. Zsuzsát kétévi szabadságvesztésre ítélte hivatali visszaélésre történő felbujtás, valamint magánokirat-hamisítás miatt, míg a női osztály vezetőjét Dr. B. János hivatali visszaélés, vesztegetés és csalás miatt egy év, két hónapot kapott. Azonban ha azt gondoljuk, hogy ilyen priusz mellett a három orvos végképp kiírta magát az egészségügy történelem könyvéből, akkor tévednünk kell! Amint lejárt a szakmájuk gyakorlására vonatkozó 1 éves(!) tilalom, S. máris a Műszaki Egyetem, míg B. a Volán vezető üzemorvosa lett. Vajon az ottani vezetők közül hány vette igénybe a két férfi „szolgáltatásait” korábban…?
(A nyitókép csak illusztráció)