Egy eddig ismeretlen populáció bronzkori leszármazottainak sírját tárták fel a Balaton mellett

Összesen 11 csontváz bukkant elő az M7-es melletti lelőhelyen.

Balatonkeresztúr határában a 2003–2004-ben zajló M7-es autópálya nyomvonalához kapcsolódó ásatások során Fábián Szilvia vezetésével feltárt többkorszakos lelőhelyen bronzkorra keltezhető sírok is előkerültek. A HUN-REN BTK Régészeti Intézetében működő Lendület Mobilitás Kutatócsoport kutatási programjával együttműködésben a fellelt sírok emberi maradványait genetikai vizsgálatnak vetették alá a HUN-REN BTK Archeogenomikai Intézet kutatói. Az eredményekből a napokban jelent meg tanulmány az Oxford Academic Molecular Biology and Evolution című folyóiratában Gerber Dániel elsőszerzőségével – adta közre a Bölcsészettudományi Kutatóközpont.

A Balaton évezredek során folyamatosan változó vízállásának köszönhetően a balatonkeresztúri lelőhelyen talált leleteket időben jól elkülöníthető korszakokra lehet felosztani. A tanulmányban vizsgált, szénizotópos keltezéssel is datált temetkezéseket az i.e. 2560–1620 közötti időszakban a Somogyvár–Vinkovci- és a Kisapostag-kultúrához, majd a mészbetétes kerámia kultúrájához tartozó közösségek hagyták maguk után. Ezek közül a legfiatalabb egység egy nyolcfős tömegsír volt, amely az archeogenomikai vizsgálatok kiindulópontját adta. Ez utóbbi lelet különlegessége, hogy a nyolc egyén testét – a korszakra jellemző hamvasztásos temetkezési rítustól eltérő módon – egy települési gödörben helyezték el.

A teljes genetikai állományt felölelő vizsgálatok elsődleges célja a csaknem ezer éves időtávlatban lezajlott népességtörténeti események feltárása volt. A cikkben tárgyalt temetkezések közül a legkorábbi, a Somogyvár–Vinkovci-kultúrához tartozó egyén az eredmények alapján harmadrészben az akkori dél-dunántúli őslakosok, kétharmad részben pedig a korszakban Európát benépesítő, kelet-európai sztyeppékről érkező, valószínűleg indoeurópai nyelveket beszélő népcsoportok egy korábban nem vizsgált, feltehetően a Baltikum térségéből származó ágának leszármazottja. Az általa képviselt populáció genetikai összetételét tekintve jobban hasonlított a modern balkániakhoz, mint az őket valamikor i.e. 2200 környékén a térségből kiszorító, a Kisapostag-kultúrához tartozó közösség. Ez az újonnan érkezett népesség – 11 csontvázas temetkezés teljes genom elemzése alapján – európai viszonylatban a korszakban egyedülállóan magas ún. ősi vadászó-gyűjtögető genetikai örökséggel rendelkezett.

A vadászó-gyűjtögetők története a jégkorszak előtti időkre nyúlik vissza, ők voltak Európa őslakosai a földművelés elterjedése előtt. A vadászó-gyűjtögetők az i.e. 7. évezredtől fokozatosan beolvadtak a Közel-Keletről újonnan érkező földműves csoportokba, eddigi ismereteink szerint az utolsó elzárt közösségek az i.e. negyedik évezred elejére eltűntek Európából. A Kisapostag-kultúrához tartozó populáció genetikai kutatása azonban radikálisan kitolta továbbélésük idejét. Az elemzett csoport ugyanis egy, a mindössze néhány száz évvel a Dunántúlon való megjelenésük előtt létezett, nagyrészt érintetlen vadászó-gyűjtögető forrásból származik. Fontos megjegyezni, hogy egy szintén a napokban megjelent – párhuzamosan zajló kutatás eredményeit közlő – tanulmány (Chylenski et al. 2023) az ebből a régióból származó adatok alapján felismerte ennek a genetikai komponensnek a jelentőségét, ugyanakkor annak forrását a Baltikumhoz kötötte, míg jelen publikáció eredményei egy korábban ismeretlen, a mai Nyugat-Ukrajna/Moldávia térségében azonosítható forrásra mutatnak.

“A genetikai nyomokat követve ugyanennek a populációnak több megjelenését és ezzel együtt vándorlási útvonalát is fel tudtuk vázolni Németország, Csehország, Lengyelország, Ukrajna és a balti államok területén feltárt hasonló korú vagy korábbi időszakokhoz tartozó maradványokat vizsgálva. Ezek az eredmények számos korábbi, az európai őstörténetet érintő régészeti és genetikai ellentmondás feloldásához járulnak hozzá” – hangsúlyozta Gerber Dániel.

A teljes cikk itt olvasható.