Szó szerint aranyáron mértek egy balatoni nyaralást a második világháború után

A második világháborút követő drasztikus gazdasági válság szürreális körülmények közé sodorta a magyar társadalmat is. A spektrum két szélén a kenyérfejadagokért sorban álló munkások és a porcelánból lefetyelő selyempincsik helyezkedtek el, de egy napi ellátás is egy gramm aranyba került bizonyos üdülőhelyeken.

A második világháború nem kímélte a Balaton környékét sem, hiszen ezen a területen is komoly harcok folytak. Az éppen éledező nyaralóturizmus infrastruktúráját gyakran a földdel tette egyenlővé a világégés. Az 1946-os magyar tenger így teljesen más képet mutatott, mint napjainkban és nem csupán a rombolás miatt. Míg az újjáalakult Balatoni Intéző Bizottság (korábban Magyar Királyi Balatoni Intéző Bizottság) igyekezett a munkásosztály nyaralását megszervezni, addig a rendőrség razziákkal üldözte a javaikat rejtegető és ebből nyaralgató elitet – írja a toretro.blog.hu.

A világháború utáni első évadban teljesen más erények csillogtatásával igyekeztek az embereket egy kis felüdülésre a Balaton partjára csábítani. Ma már biztosan a homlokunkra szaladna a szemöldökünk, ha egy plakáton azt olvasnánk, hogy “a Balaton szelíden, kéken és aknamentesen várja a fürdőzőket”. Pedig akkor már ez is nagy szónak számított. A Balatoni Intéző Bizottság (BIB) először a déli parton kezdte meg a lehetőségek felmérését és kép többnyire lesújtó volt. Bogláron és Fonyódon gyakorlatilag minden, üdülésre alkalmas létesítmény használhatatlanná vált, egyedül a 120 személyes Postás Gyermeküdülő tudott (kis) vendégeket fogadni. Még ennél is rosszabbul járt Siófok, mely már a II. világháború előtt is a balatoni fürdőturizmus fővárosának számított.

Itt gyakorlatilag semmilyen használható létesítmény nem maradt fenn. A két híres nagyszálló, a Sió és a Hullám épületei álltak ugyan, de ajtó, ablak, minden berendezés nélkül, erősen rongált állapotban várták a jobb sorsot.

A szerencsésebb települések között volt Keszthely, ahol a Festetics birtokot a volt uradalmi cselédek között osztották fel, így a település már gondozott képet mutatott, míg a megmaradt állatállományt és a mezőgazdasági gépeket termelő szövetkezetbe vonták. A változás szelét jól mutatta, hogy 1946-tól a Festetics kastély hatalmas ősparkjának kapuja fölött “Szabadságkert” felirat díszelgett…

Hévíz még ennél is szerencsésebbnek mondhatta magát, hiszen szállodái és penziói kényelemmel és „bőséges” ellátással várhatták a vendégeket. Persze az adópengővel fizető munkásembereknek csak hús nélküli menü járt. A húst is tartalmazó ételekkel dúsított ételsor már napi egy gramm aranyba került. Igen valóban aranyba, hiszen a világégést követően a legkisebb extra szolgáltatást is a nemesfémben lehetett csak megfizetni. A váltási árfolyam többnyire úgy nézett ki, hogy az első osztályú ellátás naponta 1 millió adópengőbe került (1,5 gramm arany helyett), a másodosztály ára 750 ezer, míg a harmadosztályra 625 ezerért lehetett befizetni. Ebben az évben egy szakácsnő havi keresete 100 ezer adópengő volt. De ha azt gondoljuk, hogy ez volt az igazi luxus, akkor tévedünk.

A korszakra jellemző volt, hogy a rendőrség fontos ténykedési közé tartozott az „árdrágításon vagy a háborún meggazdagodottak és feketézők” (valójában korábbi nemesei családok, sikeres vállalkozók, értelmiségiek) üldözése és fellelhető vagyonuk elkobzása a köz javára. Ennek az össznépi fogócskának pedig a Balaton környéke volt az igazi terepe. Az ilyen „dekadens” alakok a háború előtt éppen Siófokon élvezték munkájuk gyümölcsét, ám a világégés után oda mentek, ahol egyáltalán voltak még az igényeiknek megfelelő épületek. Éppen ezért a déli parton Zamárdi és Balatonlelle, ahol még álltak magánkézben lévő villák, hírhedtek voltak a nyomozók körében. A razziák itt szinte mindennaposak voltak. Az akkori újságok pedig örömmel hergeltek az ilyen helyeken tapasztalt „szörnyűségek” kiteregetésével. Az ilyen magánvilláknak a tulajdonosai volt nyilasokból tevődtek össze (legalább is az újságok szerint), akik marhákat vágtak a gazdag vendégeik számára a bérvillákban és magánnyaralókban. „Békebeli“ autópark torlaszolta el a közlekedést (így nevezték a luxusautókat). A napi panzió ára a bevallások szerint személyenként 8—12 millió adópengő volt és ezért olyan ételek jártak, mint húsleves, rántott csirke, mogyorótorta. Libasült tejfeles mártással, Linzer-szelet vagy éppen parfé. A nyomozók egyszer a saját szemükkel látták, hogy egy ilyen magánvillában egy selyempincsi porcelánedényből lefetyelte az aludttejet. Persze ahhoz, hogy el tudjuk helyezni ezeket a felkavaró tényeket, fel kell idéznünk, hogy miként nézett ki az átlagemberek étkezése.

1946-ban még javában létezett a napi, jegyre osztott kenyéradag intézménye. Ennek megfelelően alapból 25  deka volt a napi kenyérfejadag. A nehéz testi munkát végzők (bányászok, öntödei munkások, stb.) kenyérpót fej adagja napi 20, a könnyebb fizikai munkát végzőké napi 10 deka plusz volt. Ilyen körülmények között nem csoda, ha sokakat irritált egy aludttejen tengődő selyempincsi képe. Ez kiváló táptalajt szolgáltatott a dekadencia üldözéséhez és az elkobzások, államosítások felpörgetéséhez. Egy évtizeddel később pedig a Balaton már visszavonhatatlanul belépett a SZOT korszakba…