Tigris tankok a Balaton fenekén?

Rengeteg mende-monda kering a magyar tenger partjának lakói között néhány eltűnt tigris tankról. Az urbánus mítosz szerint a tó alja ugyanis pár második világháborús német harckocsi maradványait őrzi. A tények és a legendák közti határvonalat a toretro.blog.hu vállalkozott meghúzni.

„Zamárdi partjai, 1945 március: három német harckocsi, ún. Tigris közelít a Balaton befagyott vize felé. A toronyból kémlelő tekintetek rettegve nézik a tó felszínét. Azt kémlelik, hogy vajon kitart-e a jég a tankok közel 57 tonnás súlya alatt? Amikor már elég messze érnek a parttól, német nyelvű parancsok harsannak, és tankok megállnak. Éppen időben, mert az egyik motorja már köhögni kezd, ahogy az utolsó csepp üzemanyagok is elégnek a hengerekben. Újabb utasítások és a legénység lélekvesztve hagyja el a recsegő tófelszínt. A Tigrisek körül már láthatóan olvadásnak indult a felszín a motorok melegétől. Néhány perc múlva a jég szakadozni kezd, és a három acélmonstrum a tó fenekére szállva kerül örök sírjába.”

Valahogy így hangzik a 75 éves legenda, mely a mai napig izgalomban tartja a magyar tenger amatőr és profi roncskutatóit, hiszen az országban – noha több hadosztálynyi ilyen harcolt – egyetlen Tigris harckocsi sem maradt a II. világháború után. Micsoda értékes trófea is lenne egy ilyen a múzeumok és a megtalálója számára. De vajon merre lehet a tóban a három monstrum?

Már maga a szóbeszéd is okoz némi zavart, hiszen a legenda elmesélésekor a szemtanúk felváltva emlegették Zamárdit és Tihanyt az elbeszélésben. Persze ha igaznak fogadjuk el, hogy a németek a lehető legmélyebb vízben akarták elsüllyeszteni az üzemanyagból kifogyott harckocsikat – hogy ne juthassanak az ellenséges orosz csapatok kezére – akkor a két parti város között bárhol történhetett. Ebben az esetben a szemlélő saját maga dönthette el, hogy Tihanyt vagy éppen Zamárdit jelöli meg helyszínként. Utóbbit valószínűsíti egyébként a lellei búvárkör 2003-as beszámolója, amikor – állításuk szerint – ők megtaláltak legalább egy Tigrist, melynek a vastag iszapból csak a lövegtornya és az ágyújának csöve állt ki. Bár ők alaposan átvizsgálták a roncsokat, azok helyét – az amatőr kincsvadászok távoltartása érdekében – nem árulták el, de valahová Zamárdi térségébe helyezték.

Mivel – a legenda szerint – éppen az üzemanyaghiány miatt kellett a tankokat megsemmisíteni, a lőszereket pedig biztosan nem hagyták bennük, így azok közvetlen veszélyt nem jelentenek, kiemelésük pedig horribilis összeget emésztene fel, így nem is bolygatták tovább a roncsokat a tó mélyén. Nagyjából így szól a lellei érvelés azzal kapcsolatban, hogy miért hagytak helyben egy ilyen értékes leletet. A sztori így kerek, ám sokan vitatkoznak vele.

Az ellentábor több dolgot is felhoz érvként. Az egyik ilyen, hogy a háború lezárulta után minden olyan roncsot kiemeltek, melyeket a kor technikai színvonalán képesek voltak a felszínre hozni. A vízben – folyókban, tavakban – maradt roncsokat pedig vízügyi térképeken jelölték meg. Bár az ilyen adatbázisok több harckocsit is jeleztek, a Balatonban nem található ilyen jelölés. Ezek a roncsok többnyire az átkelőhelyek környékén eshettek folyamaink vizébe, a sebtiben ácsolt pontonhidak valamelyikéről, de a történészek szerint a Balatonon ilyen átkelés nem történt. Különösen a háború utolsó évének tavaszán nem!

A feljegyzések tanulsága szerint ugyan valóban voltak harcok, és átkelési kísérletek a tavon, éppen a jelzett térségben, azokat már februárban befejezték, mivel a jég akkorra túlságosan meggyengült. Persze hosszabb távon csalhat a memória (nem tavasz, hanem karácsony előtt történt a dolog) és ráadásul nem is átkelésről volt szó a történetben, azonban ez a második érv – a jég gyengesége – az alaplegendát is kétségbe vonja. A feljegyzések szerint ugyanis abban az évben csak december végén kezdett befagyni a tó, és a jégtakaró vastagsága az említett két hónapban egyszer sem haladta meg a tíz centimétert. Ez pedig éppen hogy elég egy hason kúszó felfegyverzett katona megtartásához, de már egy motorkerékpár alatt is beszakadna, nemhogy a majd hatvan tonnás tank alatt. Ha ez igaz, akkor pedig megdőlt a Tigrisek hullámsírba-temetésének meséje is, hiszen a jég a felhajtás pillanatában, a part közvetlen közelében engedett volna a harckocsik alatt. A két oldalon állók vitája így egészen addig folytatódik, míg valamelyik harckocsi újra elő nem kerül a mélyből.

 Ugyanez igaz egy másik történetre is, mely a tótól nem messze Batykon kering. A sztori főszereplője ebben az esetben szintén egy Tigris harckocsi ugyan, de ezt nem a hullámok, hanem töménytelen föld temette maga alá. Azt beszélik ugyanis, hogy a visszavonuló németek egy véletlenszerűen kiválasztott kertben temették el a lánctalpast, amikor annak üzemanyaga elfogyott. Ezzel próbálták elejét venni, hogy a szovjetek esetleg – újra megtankolva – ellenük vessék be. Az eset itt abban is különbözik, hogy a kerttulajdonos állítása szerint 1972-ben a fiával együtt kiásta a tankot és arról alkatrészeket is leszerelt, ám később visszatemették és a bizonyítékok az iskolai hulladékgyűjtésben végezték. Mivel ez esetben konkrét helyről szól a történet, így a Göcseji Múzeum fémkeresőket küldött a területre, akik azonban semmit sem találtak. Ezek után már csak két dolog jöhet szóba Batykon és Zamárdiban egyaránt: vagy a németek már a világháborúban is alkalmaztak a fémkeresők elől rejtő lopakodó technológiát vagy – ami sokkal valószínűbb – hogy az emlékek erősen meghalványulnak 50-70 év távlatából…