Széchenyi István említi először a kajakot, mint eszközt magyar nyelven egy 1818-as törökországi látogatásáról tett beszámolóban és szintén ő hozatja be kisvártatva, 1834-ben az első sportoláshoz készült evezős hajót. Három szűk évtized múltán alakul meg az első magyar evezős klub, amelyet kizárólag grófok és bárók alkotnak.
Az első magyar evezős verseny Balatonfüreden kerül kalap alá, amelyről így ír egy korabeli lap:
„A Balaton gyönyörű, gyengén fodrozott. A sétányon százával állott a közönség, a halmokon nagy tömegben gyűltek össze a falusiak. Az uszodában felállított széksorok megteltek, leginkább nőkkel. A célpont mellett horgonyzó gőzösön a legelőkelőbb társaság nézte a versenyt. A versenybírák a „Badacsony” vitorlás hajón foglaltak helyett. Taracklövések jelezték a verseny kezdetét, s Oláh zenekara a Rákóczi indulót húzta.”
A 20. század elejére a sportág már nagy népszerűségnek örvendett, de elsősorban a munkások között. Országszerte szerveződtek a vízitúrák és egy igazi aranykor kezdődött, amit a szocialista hatalomátvétel gyorsan derékba is tört.
A cserkészetet felszámolták, a csónakházakat elbitorolták és a versenysportolókon kívül szinte senkinek nem maradt lehetősége a kajak-kenu gyakorlására.
Ekkoriban érte a Balatont az edzések szempontjából az a kritika, hogy a változékony időjárás és a hullámok nehezítő körülmények az evezéshez, de ez tulajdonképpen bármelyik természetes vízről elmondható. A szocialista “versenyistálló” hozzáállás tulajdonképpen a mai napig is érezhető mivel néhány sportegyesület tagjain kívül meglehetősen szórványos a kajakok és kenuk előfordulása. Pedig a Balaton – és főleg annak sekélyebb déli partja – minden ízében alkalmas lenne rá, hogy tömegesen, akár vízitúrák alkalmával a fröccsöntött hajóorrok szántsák a vizét.
Képek: viharsarok.hu