Egy elbaltázott felújítás? Kritikák kereszttüzében a nagyvázsonyi Kinizsi-vár

Sok kritika érte a húsvétkor újranyitott Kinizsi-vár rekonstrukciójának kivitelezését Nagyvázsonyban. A műemlék gyakorlatilag a település első számú nevezetessége – írja a Telex.

Hát igen, elég megosztó lett, mondja az első ember, akivel szóba elegyedtek a lap újságírói a Veszprém megyei Nagyvázsonyban arról, hogyan sikerült a település jelképének is számító Kinizsi-vár rekonstrukciója. Látszik rajta, hogy még véletlenül sem akar vitázni a témában, döntsék el ezt a szakemberek.

A napokban ugyanis nagy indulatokat váltott ki a közösségi oldalakon a húsvétvasárnaptól látogatható, felújított Nagyvázsonyi vár, és hogy ne csak hétköznapi esztétika oldaláról vizsgálják az épületet, a Telex megkérte Csikós Gábor muzeológus, építészetkritikust, tartson velük a várszemlén.

A megújult vár

A központ felől megközelítve még csak a régi, érintetlenül hagyott lakótorony látszik a várból, közelebb érve pedig a bástyaszerű főkapu. A fal hiányosságait itt terméskővel pótolták, az új falazat sárgás színe láthatóan elüt. Belépve a kapun a belső udvarra érünk, aminek egyik felét a látszóbetonból kialakított csúcsíves árkádsor uralja, a másik felén pedig ott díszlik a lakossági felháborodást kiváltó, téglából emelt, fehérre vakolt épülethasáb, aminek rendeltetését egyelőre még nem tudni, mert jelenleg csak az udvar látogatható.

Az ajtók és ablakok főleg üvegből készültek, mívesen korrodált, egyszerű fémkeretekbe foglalva. Az emeleti árkádsor egy ácsolt falépcsőn közelíthető meg. Az új, fehérre vakolt épületdobozok belülről is zavarók, de negatív hatásuk kívülről, a vár nyugati fala felől érvényesül, amikor a várat a kihegyezett cölöpökből álló külső kerítés mellett körbejárjuk. Az összhatást ez a látvány teljesen felborítja.

Két elvárás erősen rányomta a bélyegét a nagyvázsonyi Kinizsi-vár felújítására, mondja Csikós Gábor muzeológus. Az elmúlt években a magyar műemléki felújításoknál felülkerekedett az a koncepció, ami a látogatói élményt előbbre helyezi a szakmaiságnál. Ennek a lényege, hogy ne konzervált romokat tárjunk a látogatók elé, mutassuk meg, eredetileg hogy nézhetett ki a vár. Érjen véget „a térdig érő várak korszaka”, a romkert típusú helyreállítás helyett legyenek valós épületszárnyak.

Az „új korszak” meghatározó eleme, hogy a várfelújítási programba kerülő műemlékeket kiveszik a helyi múzeumok kezeléséből, és a koordinálás átkerül az állami Nemzeti Örökségvédelmi Fejlesztési Nonprofit Kft.-hez. Itt a programban részt vevő váraktól elvárják, hogy nyereségesek, vagy legalább önfenntartók legyenek, azaz minél több látogatót vonzzanak.

Az elkészült épületek már nem is elsősorban múzeumok, hanem kibérelhető esküvői, forgatási, konferencia-rendezvényhelyszínek. Erős a nyomás az intézményvezetőkön, hogy a hely produkáljon megfelelő bevételt, az üzleti hasznosítás pedig zárt termeket, kellő infrastruktúrát igényel. Ráadásul előírás, hogy a gyerekeknek külön múzeumpedagógiai foglalkoztatóhelyiségeket is kell építeni, teszi hozzá a muzeológus.

Ami nem sikerült jól

Csikós Gábor szerint e kívánalmak hozadékai a furcsa, fehér konténerkockák a várfalakon belül. Szükség volt belső terekre, ezért elkezdték visszaépíteni az egykori belső, U alakú palotaépületet, ami régen a vár magja volt. A régi nyeregtetős, kétszintes udvarház helyett azonban egyszintes, éles kontúrú, hófehérre vakolt, sima falú dobozokat emeltek, sík födémmel.

„Ez így, ahogy most kinéz, sokkolja a látogatót, ráadásul nem is idézi meg az eredeti látványt”

– mondja Csikós Gábor. Látszik, hogy a tervező próbált megfelelni annak a műemlék-helyreállítási gyakorlatnak, hogy az új, visszaépített részek legyenek egyértelműen megkülönböztethetők az eredetitől, de ez túlzottan is sikerült neki.

A muzeológus szerint ilyen mennyiségű beton- és vakoltfal-kiegészítés disszonáns egy középkori várban: az új, helyreállításhoz használt anyag nem nyomhatja el a régit. A Kinizsi-várban a történelmi élmény most olyan mértékben sérül, hogy a felújított részek tömege a középkori falmaradványok látványának rovására megy, összegzi a tapasztalatokat. Még akkor is igaz ez, ha a földszintes épületek sík födémével azt akarták volna jelezni, hogy a jövőben a felső emeletet is hozzáépítenék a tömbhöz, teszi hozzá.

A látkép elsősorban kívülről, nyugat felől nézve bántó, tényleg kamionparkolóra, áruraktárra emlékeztet Csikós Gábor szerint. Úgy véli, még az is szerencsésebb lett volna, ha a konténerszerű tömböket befedik sátortetővel, úgy talán jobban megidézhető lenne a régi látvány. A kevésbé steril, mérnöki építőanyag jobb választás lehetett volna, mert ez a világos simaság nagyon ellentétes a középkori épületek látványvilágával.

Ami viszont jól sikerült

Csikós Gábor azzal ki van békülve, hogy a belső, csúcsíves árkádsort visszaállították betonból, tetszik neki, hogy beépítették a megtalált maradványokat, pillérfejezetet, zárkövet: itt szépen működik a történelmi anyagmegkülönböztetés.

A kerítést is jónak találja, a kihegyezett cölöpök a középkori várak védőrendszeréhez tartoztak. Velük kezdődött a várépítés, mert az építők minél gyorsabban védelmet akartak. Amikor elkészült a cölöpvár, azután kezdtek hozzá a kővárhoz, ezért az ilyen jellegű kerítés hozzátartozott a középkori várak látképéhez – olvasható a portálon.

A teljes cikk itt olvasható.