Ez okozhatja a Balaton két legrejtélyesebb jelenségét

A vaskos jégpáncélok esetén is előforduló, soha be nem fagyó foltok, valamint a szelet nélkülöző viharok már régóta képezik tudományos diskurzus tárgyát – írja a toretro.blog.hu.

Már az 1800-as évek elején is felbukkant egy kifejezés, melyet a Balaton környékén élők biztosan ismernek, ez pedig a „heves” vagy „hevesek”. Ezek tulajdonképpen alattomos csapdák, melyek a tó befagyása után jelennek meg. Olyan foltokat jelölnek, melyek a legnagyobbra hízott jégtakaró esetén is fagymentesek maradnak vagy legfeljebb hártyavékony jég képződik rajtuk. A heves név a balatoni horgászoknak köszönhető, akik meg voltak győződve róla, hogy a tó fenekén feltörő melegebb források okozzák ezt a jelenséget. Ez bizonyos fokig logikusnak tűnő magyarázat, hiszen a magyar tenger környékén gyakorta találkozhatunk meleg vizű forrásokkal. A tudomány azonban egészen az 1960-as évek elejéig nem adott érdemben választ arra, hogy mi okozza a hevesek kialakulását.

 1964-ben a  Vízgazdálkodási Tudományos Kutató Intézet (VITUKI) a “Balaton vízháztartási egyensúlya” részeként vizsgálta meg az állítólagos források kérdését, mivel a könnyűbúvárkodás ekkoriban vált széles körben használt eszközévé a kutatásoknak. A vizsgálatokat azokra a területekre koncentrálták, ahol a heveseket a leggyakrabban figyelték meg, ám a tó mélyén ezeken a részeken ugyanúgy nem találtak forrásokat, mint a Balaton többi részén sem. Azonban mégis mutatkozott egy érdekes különbség! Az érintett szakaszokon (Füred és Csopak környékén) a fenéken tölcsér alakú bemélyedések voltak. Ezekben vízmozgást nem, de felszínre törő buborékokat gyakran megfigyeltek. A feltörő gázból származó mintákat a tihanyi Biológiai intézetben vizsgálták meg és arra jutottak, hogy a fenékből szén-dioxid emelkedik a felszínre.

Ez a gáz nem ismeretlen a tó kutatói előtt, hiszen az utóvulkanikus feltöréseket a szárazföldön is észlelték már, sőt a füredi savanyúvíz is ezeknek a folyamatoknak köszönheti a létét. A szén-dioxid jelenléte pedig könnyedén megmagyarázza nem csak a hevesek létrejöttét, de azt is, hogy miért melegebb a víz felszíne a jelenségeknél, mint a környező, befagyott felületeken. A szénsavas víz környékén ugyanis leszáll a fagypont és ez akadályozza, illetve késlelteti a felszín bizonyos helyein a befagyást, így a mélyebbről feltörő, a jégnél némileg melegebb víz érkezhet a felszínre. Van azonban egy másik jelenség, melynek okai között szintén feltűntek a tó fenekén feltörő vízforrások. Vajon a széltelen viharok hátterében milyen folyamatok húzódhatnak meg?

Bár a hevesekről szóló feljegyzések régiek, a másik különlegesség dokumentációja még távolabbra nyúlik vissza az időben. A szél nélküli viharokat már az 1700-as években is feljegyezték. Aki gyakran fordul meg a tó környékén, az biztosan maga is találkozott már ezzel a jelenséggel. Olyan időben jelentkezik, amikor az ég tiszta, szél pedig egyáltalán nem érzékelhető. A régiek által egyszerűen csak „vésznek” nevezett esemény ilyenkor bontakozik ki, tarajos hullámok képében melyek éppen úgy fodrozódnak, mint viharos időben, sőt nem egyszer a partot is elöntik. A jelenségre 1936-ig több magyarázatot is próbáltak adni.

Az első ilyet már meg is cáfoltuk, hiszen az 1800-as években a mélyben dolgozó forrásokkal magyarázták a „vészt”. Ebben az esetben azonban nem meleg vizű áramlásokról beszéltek, hanem olyan csatornákról, melyen a tóval összeköttetésben lévő tenger(!) nyomja át a vizet. Ám ez korántsem a legvadabb elképzelés volt. Akadtak ugyanis olyan tudósok, akik a közeli viharok delejének (elektromosságának) tulajdonították a víz felkorbácsolását. A harmadik elmélet (1910) pedig a víznyomást okolta a „vész” kialakulásáért.

Ebben az elképzelésben úgy okoskodtak, hogy a felül lévő víz súlya tolja ki maga alól az alsóbb rétegeket, melyek tarajos hullámok és villámáradások képében törnek rá a partra. Meglepő módon ez a magyarázat nem is állt olyan messze az igazságtól. A magfejtést – mint oly sok esetben – a Balaton egyik legnevesebb kutatója, Cholnoky Jenő adta meg, 1936-ban. Ő felhívta a figyelmet a tó egyik legfontosabb jellegzetességére, miszerint a magyar tenger mélység/terület aránya jelentősen különbözik a legtöbb természetes tóétól. A Balaton méretével összevethető tavak ugyanis általában több tíz, nemritkán szász méternél is mélyebbek. Ezzel szemben a mi kicsinyített tengerünk legmélyebb pontja, az ún. tihanyi kút csupán 11 méterrel fekszik a felszín alatt. Emiatt a tó távolabbi pontjain feltámadó nagyobb szél könnyedén okozhat „vészt” a közelünkben, miközben a légmozgásból semmit sem érzünk. A szél egyszerűen kimozdítja a vizet a tó medréből és a szélirányba eső parton megemelkedik, a szél környezetében pedig lecsökken a vízszint.  

A nyugalmi helyzetből való kimozdítást tudományos nyelven denivellációnak nevezzük, s ennek eredménye viharos felszín és a mini áradás. Ha a szél több vizet szállít a szél irányában, mint amennyi a víz mélyén visszaáramlani képes, akkor felduzzad a víz a szélnek kitett parton, mindaddig, amíg olyan erős lesz a denivelláció, hogy az ellenáramlás egyensúlyt tud tartani a szél szállításával. Az elmélet igazolásaként Az 1930-as években a Balaton keleti és nyugati végén, Kenesén és Keszthelyen egyidejű vízszintméréseket végeztek egy különleges műszerrel. Az eredmények pedig bebizonyították, hogy a denivelláció áll az évszázados rejtély hátterében. Persze a „hevesek” és a „vészek” ettől nem kevésbé veszélyesek, de legalább az okok világossá váltak…